110.-111.nap

Akartam tegnap írni. Tényleg. Csak lényegében semmihez se volt erőm, nemhogy kedvem. Szóval végül nem írtam. És most, másnap, egy szép keddi estén (már hét óra, az már este, nem?), miközben a Miskolc felé zakatoló vonaton ülök, megírom a kétnapi "munkát". Nem mintha munka lenne. Jó lenne, ha munka lenne. Valaki nem akar felfedezni? Lényegtelen. 

Szerintem az első pár mondatommal le is tudtam zárni a tegnapot. Lényegében mostanában iszonyatosan fáradékony vagyok, és néha fáj a fejem, így azon az éjjelen csak forgolódtam. Alig aludtam. Aztán természetesen, hogy csak olyan hajnali négy környékén dőltem ki a fejemben is, nem csak fizikailag. Szóval olyan tíz körül felkeltem, délig elkávéztam és videókat nézegettem. Aztán lementem, egy kicsit pakolásztam. Aztán írtam olyan három szót a regénybe. És aztán lefeküdtem a kanapére, és telefonoztam. Játszottam, böngésztem. És ennyi. Ja meg beraktam egy mosást, ami mostanáig ott van, és várja, hogy teregessék ki. Ezután majd írok anyának, hogy elfelejtettem teregetni. Vagy valami.

Fél órát késett a vonat, és még csak nem is szóltak nekünk róla. Én pedig az a fajta ember vagyok, aki akárhányszor nézi meg, akkor is beparázik, hogy tényleg jó vonaton van-e. Ez meg fél órát késett, és mégcsak senki se szólt semmit. Egészen addig voltam beparázva, míg a kaller nem jött, és fogadta el a jegyemet. Az volt a legjobb dolog az egészben. Jó vonatra szálltam. 

Ma kilenc körül keltem. Egy órán át kávéztam, és gondoltam végig az életemet. Nem jutottam sokra. Csak miután anyám írt, hogy jó lenne minnél hamarabb megcsinálni a vizsgálatokat, döntöttem el, hogy akkor még ma lemegyek, és holnap megyek a kórházba. Fincsi. Ezzel letudtam a holnapi bejegyzést. Najó nem. 

Most állunk a második megállónál, a legrondább színekkel az égen. Már túl vagyunk a giccses naplementén, mikor minden narancssérga. Most legalul szilvalila, aztán halvány narancs, citromsárga, és a kék többi árnyalata. Ebből csak a citrom nem tetszik, kicsit zöldes, kicsit koszos színként hat ott szembe velem. 

Kicsit úgy érzem magam, mintha egy kalandban lenne részem. Van nálam egy hátizsák, amiben ruha, kábelek, könyv (természetesen, hogy könyv is van), meg vázlatfüzet (ez mégtermészetesebb dolog) rotringgal. Meg egy vászontáska, amiben a többi cuccom van, hogy ne a táskából keljen minden egyes alkalommal kibányászni a cuccokat, hanem kéznél legyenek. Természetesen zsepit nem hoztam. Most jutott eszembe. Éppen most. Mindegy. 

Amúgy nem említettem szerintem még itt, de nagynéni leszek. Hipp-hipp-hurrá! És már most tudom, hogy én leszek a kedvenc nagynéni. Hiszen művész vagyok. Eltudom kényesztetni úgy, hogy nem kell sokat költenem rá. Haha. Remélem Fufi vagy Peti is olvassa, és most csak forgatják a szemüket. Mindegy. 

Nem tudom hol vagyok. Ha jól emlékszem ez életem második olyan utazása, amikor egyedül utazom (Miskolcra). Hozzá tudnék szokni. Én, a táskáim, a gépem, meg sok más csöndes, vagy éppen idegesítő utas. 

Biztos vagyok amúgy abban, hogy rengeteg, ismétlem rengeteg hiba lehet az írásaimban, de mivel nem olvasom őket vissza, így nem is tudok róluk, csak elképzeléseim vannak. 

Ma márcsak kajálok, meg aludni fogok, meg talán egy film. Na persze. Mindegy

19:19. 

Olyan félóra, háromnegyedórát vett igénybe ez az egész bejegyzés. A kép elsőtalálatra szerelem volt. Mindegy.