Huszadik év (Befejezett)

Kegyetlen, de több mint háromszáz napja, hogy elkezdtem a blogot, és nemsokára befejezem. Május harmincadika után pedig visszaolvasom. Meglepően keveset írtam szerintem. Az elején - ha jól emlékszem - még naponta, majd egyre ritkábban. Volt, hogy ki is hagytam talán két hónapot? Nem emlékszem pontosan már.  Igazából nem tudom most miért írok. Csak megnyitottam és elkezdtem gépelni. Pedig lényegében üres a fejem, már hetek óta, és nem csak ide, de még a regényemet se tudom írni. Mintha megakadályozott volna valami. Február végéig ment. Ameddig be nem fejeztem a pályázatot. Aztán ahogy váltottam egy másik történet folytatására egészen egy teljes fejezetet tudtam még írni. Aztán PUFF. És már Április van. Lassan Május.  Olvasok. Először Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve című könyvet olvastam. Mikor a sorozat futott, azt néztük anyámmal, és nagyon megtetszett, kíváncsi voltam a könyvre. Sose volt ilyen. Ha láttam a filmet/sorozatot, akkor már reménytelen vol...

A fejemben már majdnem kész egy alig két-három napja megihletett történet, míg a másik várja a gépen, hogy írjam tovább. Természetesen fantasy téma, természetesen kaland regény. Azt várom igazából, hogyha ezt befejeztem, vagyis hát mind a három részét, akkor folytathassam a Nemzedéket. Direkt nem írom ki a rendes címét, nehogy valaki ellophassa. Nem mintha ilyesmi megtörténne, de oly' mindegy.  Március vége felé tartunk, ha ezt a hónapot már nem vesszük figyelembe, akkor már csak két hónapig fogom írni, plusz egy-két nap, mikor visszaolvasom, és leírom majd akkori gondolataimat a régi gondolataimnak. Jól hangzik.. Mindegy.  A regény pályázat Május helyett ezen év végét jelölte ki eredményhirdetésnek. Pedig reméltem, hogy még itt megfogom tudni írni, ha lesz visszajelzés, vagy éppen mekkora szomorúság/boldogság fog körülölelni. Lényegtelen.  Sokat nem várok, hiszen nem az egyik kedvenc művem az a történet. És ha már az alkotónak se szíve csücske, hogy várja el mást...

Szombat van, este. Tegnap lebetegedtem, ma már remekül vagyok. A kutya megharapott, ezért most be van kötve a középső ujjam. Nehezen megy az írás, de gondoltam istentelenül hosszú kihagyás után, amit mostanában... "mostanában" mindig csinálok, hát miért ne csinálhatnám most? Nem tudom melyik nap volt az utolsó, amikor írtam, így valahol Szilveszter után írom. Most Március van, pezsgő a laptop mellett, közben az Egy Gésa emlékiratai c. film zenéje megy. Ez után elkezdem olvasni a következő történetet, amit írni fogok. Tavaly félbehagytam, most pedig ismételten elkezdem írni. Előtte viszont vissza kell olvasni mit is volt, hogy is volt.  Augusztus vége óta írtam a mostani pályázatra egy fantasy témás történetet, múlthéten végül beküldtem. Február utolsó napján zárták. Megkönnyebbülés volt látni a jeligémet, ahogyan ott virít a zöld színben pompázó "érvényes" szó mellett. Annak ellenére, hogy egy ősrégi történetemet írtam át, és sose volt a szívem csücske, mégis ...

Kétszer, és egyessével számoltam a napokat, de így is ennyi szám jött ki. El se tudom hinni. November hatodikán írtam utoljára, már azt se tudom micsodát. Na mindegy is.  Novemberben már nem is tudom mit csináltam. Ezért felállok az ágyamról az új lakásban, és megnézem a BuJot, amit Szeptember óta vezetek. De tömören megírtam a decembert is. Mert hogy költöztünk. Haha.  Köszönhetően az apró jegyzeteknek eszembe jutott pár novemberi dolog. Voltam Skanzenben segíteni árulni. Anyámnak segítettem. Hideg volt, és majd megfagytunk. Az eleje nem is volt vészes, ám mikor már szürkölet volt, és mi nálunk nem volt világítás, már az agyamra ment úgy amblokk az egész. Soha többet.  Közben a bátyám fél arca lebénult, mindenkinek szívrohamot hozva ezzel. Már jól van, de okot még mindig nem mondtak az okosok.  Aztán november huszonegy. Költözés. Egy dombbal arrébb lényegében. A hatalmas kertes házból egy emeletes lakásba, aminek csak egy közös nyitott kert félesége ...

Második kávém. Hulla vagyok. Most Boldizsár ül az ölemben, viszont az első két mancsával támaszkodik az asztalon, és a mellkasa is fent van. Nézi a képernyőt. Együtt írjuk. Rohadt édes. Dorombol. Követi a tekintetével a leütött betűk sorozatát, és mikor új sorba íródik, ő is pont úgy mozgatja a fejét. Ennél édesebb csakis a saját macskám lehetne, Nyafi. Fülöp kikísérte a két idegent, így most az ajtó előtt áll, és próbál bejutni úgy, hogy az orrát az ajtófélfának nyomja, és nagyokat szippant nyüszítve. De cica-szabály van. Felmászott Boldizsár az asztalra, és leült, miközben a monitort bámulja. Remélem, azért nem fogja megtámadni. De megfogja. Nagyon vicces. Kitörölt pár ii8- szót. Most meg megszagolta a monitort, közben rálépett a billentyűzetre. Most az asztalon fekszik a két karom közt. Ha anya ezt látná, ki is nyírna. Mindegy is.  A levegőben dagaszt. Mindjárt belehalok olyan édes. És most rám nézett. Oké. Tud olvasni szerintem. Tegnap elcsesztem a tészta főzési tudásom...

Kétszer is átszámoltam a naptárban, hogy ténylegesen ennyi nap telt el a legutóbbi bejegyzés óta. Remélhetőleg igen. Mindegy. Nézzük a tévében az énekesek versenyét, aminek direkt nem írom le a nevét, mert még a nevét sem éri meg. Mintha paródiát néznék. De azért nézem. Anyám és a húgom nézi, én meg ilyenkor szeretek lent lenni, és hallgatni, ahogy kritizálják, mintha ők tudnák a legjobban. Főleg anya. Még szerencse, hogy nem olvassa a blogot. Most kapnék egy tíz forintos pofont, de nem tud róla. Mindegy. Amúgy igen. Bevezettem Eszter miatt, hogy egy ütés vagy rúgás tíz forintba kerül. Ütsz, fizetsz az üvegbe tíz forintot. Kettőt ütsz? Húsz forint. Majd érettségije után leisszuk az összegyűjtött pénzt. Mint kiderült anya sokkal erőszakosabb Esztertől. És én is ütöttem párszor. Lényegtelen. Majdnem összejött egyszer száz forint nálam. Mindegy. Hetvenig jutottam. Oda adtam Eszternek a boromat, mert nem tudtam írni egy kézzel. Most ivászatot tart, és titokban, suttyomban iszogat b...