112. nap

Ismételten a vonatról írok. Ez tetszik. Most Miskolcról tartok hazafele. Már egy órája úton vagyok, és még vagy egy óra az út. Aztán még egy óra a hévvel. Aztán reményeim szerint anya jön értem. Szép remények. Nem látom hol vagyunk, de csigatempóban caplatunk, és ráadásul kanyarban vagyunk, a Nap pedig ismételten megtalált, és sütött is. Most már csak a gépet süti. Oké. Amúgy nincs wifi a vonaton. Vagyis van, de nem lehet rá csatlakozni. Ez bizony szomorú dolog. 

Ma korán keltünk, és mentünk vérvizsgálatra, meg mellkas röntgenre. Ahhoz képest, hogy arra készültem, hogy sokáig ott leszünk, igen hamar végeztünk. Szóval olyan tizenegy fele már vissza is értünk. Délben megebédeltünk, és utána gyorsan telt az idő. Menni kellett a vonathoz. Amin most ülök. Mindegy. 

Most vagyunk Hatvannál. Már odafele is terveztem, hogy ráírok Annára, hogy nézze milyen közel vagyunk egymáshoz, de a végén mindig ellustulok, mert éppen írok. Jól nyomom, mint látható. 

Amúgy nem tudom mikor ebédeltem meg délben utoljára. Általában délután kettő és három közt szoktam egyáltalán először enni valamit a nap során. Addig kávéval táplálom magamat. Mindegy. 

Nincs sok írni valóm. Megint. Fáradt vagyok. Önéletrajzot kellene folytatnom. Befejeznem. El kellene kezdenem az élet folytatását. A Nap sugarait pont kitakarja az ablaknak a kerete. Menő. Mindegy. 

Mivel mobilhálozatot használok, és utálom a gépen használni, és ráadásul semmi se jut az eszembe, nem is írok annyit. Fáradt vagyok. 

Tudom, hogy amint megosztom, kiposztolom eszembe fog jutni valami, amit bele kellett volna írnom, de ez eddig mindig így volt. Aztán elhatározom, hogy akkor a holnapiba beleírom, de akkor már rég megfeledkeztem róla. Szóval ja. Mindegy. 

Keresek inkább gyorsan egy képet, és húzok vissza írni a regényt, mert ahhoz nem kell internet. Majdnem írtam egy vigyorgó fejet. De nem tettem. Az nem vicces. 

17:17. 

Imádom ezt a képet. Szerintem mindent elmond. Közben eltelt egy perc, de lényegtelen.