115.-117.nap

Hétfő. Kint ülök a teraszon, a második kávémmal, és próbálok írni. De mivel nem tudom, hogy mi történjen, ezért rászántam magam, hogy ha már két napot kihagytam, folytassam. Szóval. Kezjük a szombattal.

Korán kellett kelni. Szombaton. Fenomenális volt, mondhatom. De kaptam kávét az okozótól. Aztán mentünk is a Koreai Kúltur Fesztiválra, ugyanis a kedves húgom (művész neve Zoe), fellépett. Szóval előtte próba, sminkelés, és kezdődhet a móka. Amúgy hideg van, fúj a szél. De élvezem. Csak fázom. 

Eszter a második K-Pop dance cover hullámban volt, és valami eszméletlenül nyomta. Végig izgultam. De felvettem, mert megy majd vlogjába. De ah. Jó volt. Aztán még maradtunk ott egy kisideig. Aztán haza. Kidőltem. 

Vasárnap meg mást se csináltam, csak feküdtem, és egy animét bámultam. Örülök, hogy félbehagytam anno, mikor még csak három része volt kint. Különben megőrültem volna a várakozásba. Azt hittem ez is ilyen elcsépelt végtelennek szánt dolog, de megimádtam a maga bolondos ostobaságaival. 

Szóval most itt tartok, hogy hétfő van, lassan már a Nap forrósítja fel a gépet, mert pont rásüt, de azért fázom. Meglocsoltam a virágokat, azt hittem jön az óraleolvasós ember, de nem jött ide, csak a szomszédba. Gondolkodom, hogy mi legyen, hogyan legyen a fejezet, az egész történet, mert kezdek vele lassulni. És ez nem jó dolog. Jó lenne azért a határidő előtt egy-két héttel vagy hónappal hamarabb beadni, és nem az utolsó pillanatban. Erre eddig nagy lehetőséget láttam, de most, hogy lassabban, nehézkesebben írok, egy kicsit változott a véleményem. De még mindig van remény. Haha. Mindegy. 

Éjjel esett az eső. Hallottam a kopogását az ablakon, és ezért nem akartam aludni, hanem hallgatni. Majdnem hajnali kettőig így voltam. Najó nem. Animét néztem. Márcsak az utolsó évadzáró részre várok, és akkor boldogság lesz. Nemsoká jön a második évada is, pár hét. Elméletileg. 

Szerintem, ha már elegendő mondatot írtam a regénybe, akkor majd rajzolok. Szerencsére van három vázlatom, azokat megcsinálom. Meg kitalálok újakat. 

Amúgy megfestettem a regény főszereplőjét, és rákellett jönnöm, hogy nem fain, hogy albínó karaktert választott. Nehéz volt megfesteni, de imádtam. Szerintem elképesztő lett a végeredmény, és ha kikerülne a könyvesboltokba, megállná a helyét borítónak. Talán. Amúgy csillog. A szeme, meg a csat a ruháján. És vörös a szeme. Imádom. Mindegy. 

Még úgy írnék ide valamit, de semmi se jut már eszembe. Mellesleg lassan kezdem úgy érezni, mintha  simán egy naplót vezetnék, és csak a napi dolgaimat írnám le. Mondjuk mi mást tudnék írni? Nincs sok érzelem bennem. Tudom, hogy milyen érezni, ismerem őket, de nincs bennem. Ez olyan depressziósnak hangzott, de amúgy mosolyogva, sumákolva nézem, hogy mit írok. Szóval vicces. Mindegy. 

14:37. 

Ez a kép totálisan én vagyok. Teljesmértékben elmondja az egész életemet. Ez brutális. 

Imádom.